Ami Kaposvárt illeti, az ok rendkívül prózai: közel van. Semmi bajom nincs azzal, ha három és fél órát kell utazni egy tréningért, de mennyire ésszerű lenne, ha oda is meghívnának, ahol gyakorlatilag a szomszédban vagyok, és mindösszesen tizenöt percet kell autózni. Ez eddig sajnos nem következett be, de amíg élünk, remélünk.

És aztán ott van Szekszárd. Kaposvárral szemben Szekszárdra vágyódásomat abszolúte az érzelmek motiválták: ott születtem, ott nőtttem föl, ott éltem majd egész életemben, csak amunka miatt költöztem el 2006 őszén. De még nem tettem le róla, hogy egyszer újra szekszárdi lehessek, és biztosan elolvadnék a gyönyörtől, ha a kisfiam ugyanoda járhatna iskolába, ahová annak idején én is.

Szeretem ezt a kis várost, minden hiányosságával, hátrányával együtt. Tapasztalataim szerint a szekszárdiak többsége nem így van ezzel, gyakran és sokat panaszkodnak arra, hogy nincs munkalehetőség, nincs élet, meg hogy a szekszárdiak milyenek. Ezt azért nem veszem túlságosan komolyan, mert amikor 2006-ban Kaposvárra költöztem, ott ugyanezt tapasztaltam. Ez valószínűleg emberi sajátosság, a balatoniak többsége a Balatont unja, és vélhetően a horvátok sincsenek annyira hanyatt borulva a tengerparttól, mint a turista, aki oda látogat.

Azért egy pár szót ejtsünk a képzésről is! Szeretek vezetőkkel dolgozni. Bár az elmúlt, közel 10 évben én is találkoztam a basáskodóval, a diktátorral, a mininapóleonnal, bátran ki merem jelenteni: az általam megismert vezetők döntő többsége végtelenül szociális, és ha a munkatársak ezt nem is érzik mindig így, annak csak az az oka, hogy gyakran jóval nagyobb terhet cipelnek, mint ami az ember számára még elfogadható lenne.

Így volt ez Szekszárdon is. Jó hangulatú tréninget sikerült közösen összehoznunk, jókat beszélgettünk, és bízom benne, hogy ha csak egy kicsivel is, de hozzá tudtam járulni ahhoz, hogy eredményesebben végezhessék a munkájukat és kevésbé fáradjanak bele. Remélem, még találkozunk.