Szombaton este (miközben Bence fiam azzal volt elfoglalva, hogy a fürdőkád tartalmát szétterítse a fürdőszobában – nem azért, mert az én fiam, de zseniális a lábmunkája) véletlenül elkaptam egy riportot valamelyik kereskedelmi csatorna valamelyik tudatmódosító műsorában. Az összeállítás azt volt hivatott bemutatni, hogyan futottak be mára már sztárnak számító művészek, anélkül, hogy rendelkeztek volna a megfelelő iskolai végzettséggel.

Szerepelt a műsorban Roy (és Ádám nélkül), akinek csak egy érettségire futota, de így is összekalapált vagy egy tucat aranylemezt; ott volt Egyházi Géza, akit a musical műfaj új üstököseként tartanak számon, és aki nemrég még pincérként kereste a kenyerét; megszólaltatták Szabó Győzőt, a színészvilág legszimpatikusabb ősemberét, aki mindösszesen egy évig tanult színészetet, és akinek kvalitásait nemcsak számtalan filmszerepe prezentálja, hanem az is, hogy állandó tagja a „Beugró” c. műsornak, ami talán nem a színészi szakma csúcsa, de közel van hozzá, az egészen biztos.

És aztán ott volt Lajkó Félix, a hegedű kicsit különc istensége. Zenéjét lehet szeretni vagy lehet nem szeretni, de nem lehet nem ledöbbenni, amikor szembesülünk azzal, hogy mit képes kihozni a fickó a hegedű és a vonó kapcsolatából. Tehetségéről árulkodik az is, hogy Jancsó Miklós filmet készítet róla, ami azért (végigtekintve Miki bácsi életművén) szintén nem szokványos.

Na de a lényeg: Lajkó Félix a műsorban elmesélte, hogy még gyerekkorában foglalkozott vele egy falusi zenetanár, és alsósként zenetagozatos iskolába járt. Aztán kb. ennyiben ki is merültek zenetanulmányai. Hogyan lett mégis a hegedű világszerte ismert fenegyereke? A recept fájdalmasan egyszerű – elmondása szerint napi 12 órát gyakorolt.

És akkor ennél a pontnál cövekeljünk le egy hangyányit! Korábban már foglalkoztunk azzal, hogy az átlagember milyen irigylésre méltó könnyedséggel képes a kiemelkedő teljesítményt a tehetség és a szerencse számlájára írni. Feszegettük azt is, hogy a nagy teljesítmények mögött sokkal inkább a kikezdhetetlen, konok, akadályokat el nem ismerő hit áll, mintsem a tehetség. De most nézzük meg a sztorit egy kicsit más aspektusból!

Meg sem fordult a fejemben, hogy Lajkó Félix nem tehetséges. De tegyük a kezünket a szívünkre: ha Neked vagy nekem napi 12 órát kellene bármit gyakorolnunk a hét minden napján, valószínűleg nem érnénk meg a vasárnapot.

Lajkó Félix IGAZI PROFI. Nem azért, mert így született. Azért, mert annyit gyakorolt, hogy az az átlag Homo Sapiens számára felfoghatatlan. A vicc az, hogy valójában nem lehet tudni, mennyire TEHETSÉGES és mennyire KÉPZETT. Lehet, hogy egy sznob zenetanár fintorogva elhajtotta volna, mint ahogy azt Pavarottival is tette annak idején. Nem ismerte fel a tehetséget? Lehet. De az is lehet, hogy amit mi Pavarottiból hallottunk az sokkal inkább a gyakorlás, mintsem a tehetség eredménye.

Egyébként Roy is erről beszélt a műsorban. Elmesélte, hogy gyerekkorában a nővére diktafonjára énekelte azt, ami a lemezjátszóról vagy a kazettás magnóról szólt. Elmondása szerint produkcióit legpoontosabban az „iszonyatos” jelző írta le, gyakorlatilag a macskának hullani kezdett a szőre attól, ahogy énekelt. Azóta viszont többször választották az év énekesének.

Hagyjuk a Lajkó Félix szintű, nem földi embereknek való fanatizmust! Mi lenne, ha HETI 6 órát gyakorolnál vagy tanulnál valamit? Ha HETI 6 órát szánnál arra, hogy továbbképezd magad? Ha HETI 6 órát szánnál szakkönyvek, szakmai folyóiratok, cikkek olvasására, valamilyen, a munkáddal kapcsolatos tevékenység vagy mozdulatsor gyakorlására?

VAJON HOL TARTANÁL EGY ÉV MÚLVA SZAKMAILAG?

Persze ott van az a fránya idő, pontosabban annak hiánya. Nem akarnálak most azzal a közhellye irritálni, hogy az embernek arra van ideje, amire akarja, mert tudom, ennél ez egy kicsit bonyolultabb. Találkoztam ellenben évekkel ezelőtt egy másik, hasonlóan alapvető megállapítással, ami ugyan még nem vált közhellyé, de legalább annyira fáj, mint az előbbi: ha nincs időd képezni magadat, az biztos jele annak, hogy nem vagy elég képzett.

De sem felelősségre vonni, sem hibáztatni nem áll szándékomban. Arra szeretném csak felhívni a figyelmedet, hogy változnak az idők és lassan beköszönt az ÚJ KORSZAK, a professzionalizmus korszaka, ahol a jó már nem elég jó. Egyre kevésbé lesz elfogadható, ha egy munka csak „elmegy”, ha „végül is nem rossz”.

Az elmúlt hónapokban a világ gazdaságát térdre kényszerítő válság egyébként jó példája volt annak, hogy a sem Istent, sem embert nem tisztelő kapzsiságnál és nyereségvágynál csak egy rosszabb van: ha e kapzsiság lélegzetelállítóan kirívó dilettantizmussal párosul. Mert ez történt. Nagytudású pénzügyi szakemberek olyan manőverek tömkelegét hajtották végre, amelyek hallatán nagyapám csak annyit mondott volna: nemcsak buta, hülye is.

Nem tudom, hogy lehetsz-e a szakmád Lajkó Félixe, de erre valószínűleg nincs is szükség. Ha rendszeresen tanulsz és gyakorolsz, az épp elég lesz ahhoz, hogy magányos sziklaként emelkedj ki a középszer tengeréből. Bár a világ talán lassan kilábal a krízisből, de soha nem lehet tudni, hogy ezeknek a derék pénzügyi aranyhörcsögöknek mikor mennek el újra otthonról, és ne feledd: az egyetlen igazi biztonságot a TUDÁS jelenti.

Szabó Gábor

 Ha tetszett a cikk, segísd azzal a munkánkat, hogy tovább küldö barátaidnak! Azt is szívesen vesszük, ha megírod a véleményedet.

Véleményem a hírlevélről